Nemcsak legigényesebb, de legigénytelenebb műveivel is meg tudja ihletni Hollywood az embert. Ahogy a kedvenc '94-es filmjeim legtöbbje részben vagy sima vígjáték volt, úgy az év nagy hányad(ék)a is javarészt a komédiák műfajába esnek. A lista legalján szereplők darabok pedig az évtizedes agyi mélypontot ostromolják.
5.
Rendőrakadémia 7.
Mi a legkézenfekvőbb ürügy, amivel egy filmcsokornak egy sokadik új részt lehet rendezni? Hát az, ha a Föld egy teljesen más tájára küldjük. A hihetőség kedvéért persze ez is rendőrségi ügy: Eric Lassardot és favoritjait a moszkvai rendőrparancsnok kéri meg, hogy segítsenek nekik lefülelni egy helyi gengsztert.
Három dolgot említenék csak meg a filmről:
- Végre láthatjuk Eric Lassardot egy nála is hülyébb kollegájától kiakadni;
- Ba néhai Bubba Smith ezután márcsak egyetlenegyszer alakíthatta Moses Hightowert;
- A humoraszályt jelzi, hogy Ron Pearlman orosz maffiózója lejászotta a visszatérő karaktereket.
4.
Agyrém
Egy mágikus erejű démon a kibertérből találkozik azzal a sráccal a Terminátor 2.-ből, és felajánlja neki élete videójátékát. Csak azt felejti el közölni, hogy a srác órákig magán kívül lesz, azalatt pedig ténylegesen megöl és megcsonkít 1-2 embert a szomszédból.
Esküszöm, cirkuszi állatokat szívesebben néznék színészkedni, mint ennek a kisvárosnak a lakosságát! Senki nem gondolkodik, senki nem végez érdemi nyomozást, és a főszereplő az a fajta mitugrász remete, akinek nem drukkolunk, hanem inkább rendőrkutyát kívánunk a seggébe. Főleg mivel a film végén kiderül, hogy: BEEE! AZ EGÉSZ CSAK ÁLOM VOLT!
És most: jöhet a dobogó.
A dante-i Sátán három feje, melyben a középkori tudós szerint Cassius, Brutus és Júdás kínlódnak az örökkévalóságig.
3.
Junior
Arnold Schwarzenegger egy brilliáns tudós (nem hűtőszkafanderben!), akit egy simlis kollegája rábeszél egy őrült kísérletre: legyen ő a modern világ első terhes férfija!
Seperjük félre a nyilvánvaló cuccokat, mint hogy a mellékszereplők béna játéka, és a 0 IQ-jú sztori csöpög a cukormáztól. Míg Danny deVito és Schwarzenegger jó páros alkottak a dettó cukormázas Ikrekben, itt az egyikük totál ellenszenves figurát alakít, a másikuk teszetosza Mrs. Doubfire-klón. Megalázó szerep egy olyan vérbeli akcióhősnek, mint Schwarzenegger.
És miből gondolhatják a szakma jól megfizetett producerei és írói, hogy a csecsemő-gegek viccesek? Gondolok itt olyanok, mint a rémálom-béli pelenkahad, vagy egy terhes férfi látványa parókában és testhez álló női ruhában énekel, dőlicsél meg rohangál?
2.
Vegyünk új mamát!
3 elkényesztetett kis szarházi besokkall a munkamániás mamájuktól, azt kívánják a holisztikus erőktől, hogy tűnjön el még a világ emlékezetéből is, majd mennek a spéci piacra újat kiválogatni.
Az összes anyajelölt valamilyen karikatúra: párizsi nő, természetbúvár, cirkuszi bohóc.
Sokkoló rideg, visszataszítóan embertelen kölykök - vagy filmkészítők azok- , akik ezt a helyzetet elfogadhatónak tartják. Egyértelmű, hogy a készítőket csak az érdekelte, hogy a "humor" forrásának hitt fő szituáció minél hamarabb létrejöjjön. Mindegy az, hogy hogyan, hogy mit is árul el a kialakulás módja és feltételei segítése a szereplőkről. És itt nemcsak a gyerekekre vakarcsokra gondolok, hanem az álszent kertésznénitől, aki az informátoruk csodaügyekben.
Az elnyűtt tanmese-jelleg persze mindent változatlan formában helyreállít. De itt legalább a főszereplő gyerek(ek) meg kell, hogy erőltessék magukat, hogy egy erős anyai emléket felidézve megtörjék a saját életre hívott varázslatukat.
A listám éllovasában még ennyi se kell, hogy minden megoldódjon.
1.
North - Világgá mentem
Ahogy mind többet lamentálok ezen, belátom, hogy 1994. nagy fordulópont volt a vígjátékok történetében. Egyértelművé tette, hogy a családunk tagjainak üzletszerű csereberéje nemcsak koncepcióként halva született, de még a tündérmese keretei között is visszataszító, elfajzott ötlet.
Egyetlen híres színész sem beszélt azóta se róla, hogy miért adta a nevét egy ilyen filmipari prostítúcióhoz, mint a Világgá mentem. North, a helyi mintadiák beperli a folyton civakodó, munkamániás szüleit, akik emiatt több heti kómába zuhannak. North-nak rövidesen be kell mutatnia új szülőjelöltjeit a bíróságon, ezért felkerekedik a világba, hogy találjon magának.
A szülőjelöltek itt is primitív, sértő karikatúrák, mint a Vegyünk új mamit!-ban. Csak itt súlyosabb, mert nemcsak foglalkozásokat, nemcsak általában a nézőket, de még etnikumokat is pocskondiáz: a hawaii-iakat, a texas-iakat, a fekete-afrikaiakat, stb. Közben egy szemüveges tökmag helyi üzleti mágnássá emelkedik az ügy médiacirkusza kapcsán, és a visszatérő North-ra bérgyilkost küld. De szerencsére senki se sérül meg, ugyanis: BEEE! AZ EGÉSZ CSAK ÁLOM VOLT!
Két dolog holtbiztos:
- Rob Reiner rendező ha akarna, se fog tudni soha ettől rosszabb munkát kiadni a kezéből,
- Bruce Willis pedig sosem lesz képes húsvéti nyuszinak öltözött pasikra ránézni többé.
Ennyi volt: 1994. legnagyobb bűzbombái. Remélem tetszett az összeállítás, illetve, hogy legalább a felével egyetértetek. Ne adja Isten, de ha még találkoznék egy hasonlóan rossz filmalkotással ebből az évből, elképzelhető, hogy utólag még helyet szorítsak itt neki.
És melyek a ti jelöltjeitek?
Úgy gondolom, a 90-es évekből 1994-ben kaptuk a legerősebb mozis kínálatot. Sok mindenkori kedvenc filmem ebben az évben bemutatkozott a világnak, és ezek legtöbbjét a szakma hivatalos véleményezői is többnyire méltatták. Nagyon sok '94-es produkciót külön a toplistám összeállításához kerestem elő, hogy ezzel is korrektebb és teljesebb legyen a válogatás.
Kezdjük:
5.
Csupasz pisztoly 33 1/3
- Az utolsó merénylet
Megint egy vígjáték kapaszkodott fel a kedvenceim közé. A Csupasz Pisztoly-mozik is tisztán a poénhalmozásra épülnek, de nem úgy, mint az Ace Ventura: az nyers komédia, míg Frank Drebin krónikái zsarufilm-paródiák, bár nem konkrét filmeket, hanem egy zsánert figuráznak ki.
David Zucker elsőosztályú poénkészlettel vértezte fel mindhárom filmjét. Míg az 1. részben az angol királynő, a 2.-ban a Fehér Ház és a világipari bűnözés, addig itt a börtönprodukciók és az Oscar-gála kifigurázásai láttán kacagja magát csuklásig az ember! A 33 1/3-ban ismét szerepel mind a négy pozitív főszereplő, 1 percet se hagynak kihasználatlanul a készítők. És ha egy trilógia 3. részeként nézzük, méltó és fél szemmel drámai zárása is a néhai Nielsen legismertebb filmcsokrának.
4.
Leon, a profi
Nem tudom, Amerikában mekkora népszerűségnek örvend ez a mű, de francia és magyar berkekben nagy közönségkedvenc ez a darab. Jean Reno nemzetközi ismertségét, valamint az akkor még gyerek Natalie Portman karrierjét is a Leon, a profi alapozta meg.
A szófukar olasz bérgyilkos és az elárvult vadóc története rendkívül hangulatos, egyszerre ütős, életszagú és megható. Minden idők egyik leghatásosabb családgyilkosságát, illetve bérgyilkos- és árvalány-karakterét kapjuk meg, koronaként egy olyan főgonosszal, aki szerintem a néhai Heath Ledgernek is lehetséges inspirációt nyújtott. Aki Luc Bessontól időtálló produkciót akar látni, annak ezt javaslom, toronymagasan a legjobb munkája.
3.
Kosaras álmok
Ahogy a borítóról is lerí, 1994. nagy kritikuskedvence volt a Hoop Dreams. 3 fiatal filmkészítő kosárlabda-dokumentumfilmje, amely 2 chicago-i fekete tinédzser, Arthur Agee és William Gates életét követi fél évtizeden át.
Feketék lakta életközegről nem rémlik, hogy láttam volna ennél életszerűbb portrét képernyőn. Igen súlyos szociális, oktatás- és karrierügyi nehézségek közepette kell megfelelni a 2 főszereplőnek, és közben segíteniük kell összetartani a családjaikat az anyagi szegénység közepette. És ez a két család értelmes, lelkiismeretes emberekből ál, akik ugyanúgy törődnek egymással, és igyekeznek segíteni egymás előrejutását, mint bármelyik normális família.
Dokumentumfilmekről egy kicsit szerintem nehezebb írni, mint dokudrámákról vagy fikciós filmekről (ezért nem is írtam korábban egyről se). De a Hoop Dreams betonszilárd morális középponttal rendelkezik, fényezetlenül, tárgyilagosan, de megőrizve a személyességet - ugyanúgy, mint a legjobb-fajta drámák.
2.
A remény rabjai
Undorodom tőle, hogy a hazai szinkronok minden 2. film címét teljesen megmásítják, az itteni eset azonban nagybetűs KIVÉTEL. A "Shawshank-i megváltás" is jól hangzott volna, de "A remény rabjai" valahogy általánosabb érvényű, megkapóbb cím (azonkívül magyarosabb is).
Habozás nélkül Frank Darabont alkotásának adtam vona a Legjobb film Oscarját a Forrest Gumppal szemben. Stephen King számtalan regényéből készült moziadaptáció, de a legjobb és legnépszerűbb ironikus módon nem horrorfilm. Hacsak nem értelmezzük horrornak, hogy 20 évet ülsz egy fegyházban ártatlanul.
Morgan Freeman és Tim Robbins 2 eszes és szerfölött szimpatikus fickót alakítanak, akik minden igyekezetükkel próbálják egyrészt elviselhetővé tenni a raboknak a börtönéletet, másrészt őrizni a saját életkedvüket is, a rendszer asszimiláló pszichológiai hatásával szemben. Rengeteg szív tükröződik a film tónusáról, a befejezés pedig - míg egy sablonfilmben érzelgősnek hatna, addig itt - rendkívül érzelemgazdag és megható.
1.
Ponyvaregény
Valahogy igen sokáig, huszonéves korszakomig elkerült engem ez a csoda. Persze hozzám is eljutott a híre: az Interneten szinte minden mozifan imádja, filmesztéták hada szanaszét boncolta és elemezte, Quentin Tarantino-t pedig szinte hitchkock-i nimbusz öleli körül, mióta csak megrendezte a Ponyvaregényt.
Több különálló fejezet ravasz összefonódásából áll össze a cselekmény: bizarr, mégis színes és érdekes figurák között adódnak olyan hihetetlen helyzetek, hogy az ember nem tudja levenni róluk a szemét. Én legalábbis nem tudtam: döbbenetesen szórakoztató volt látnom ezeknek a figuráknak a ténykedését és sorsuk be-/kiteljesedését. A film felépítése összhangban mozog a mondanivalójával, atmoszférája bitangerős, a párbeszédek lehengerlőek, fülkényesztetően frissek. Nem beszélve a tökéletes színészgárdáról.
Ami viszont a legfontosabb, és errőL szerintem a film hívei is hajlamosak elfeledkezni: ez egy döbbenetes tanulságos film. Ahogy a Leon, a profi és A remény rabjai, itt is egy bűnös közegben valamely szereplő(k) feloldozást kap(nak) a sorstól, lehetőséget az élet(ük) újrakezdéséhez. Így paradox módon sokkal optimistább kicsengésű a történet, mint a durvább képek, amiket mutat. (Pl. a gyilkosságok és a szado-mazo jelenet.)
Nos, ennyi volt: a legkedveltebb filmjeim 1994-ből. Megértem azokat, akik hiányoltak róla olyan klasszikusokat, mint mondjuk Az Oroszlánkirály vagy A holló. De ha ez vigasz nyújt: konkrétan azt a kettőt sem tartom "rossz" vagy "ocsmány" alkotásoknak. (Azok a filmek majd később jönnek...)
Ha pedig valakinek kedve van saját listáját megosztani a kommentek között, örömmel fogadom. Hátha akad rajtuk olyan is, amit elkerülte a figyelmemet! :)
