Úgy gondolom, a 90-es évekből 1994-ben kaptuk a legerősebb mozis kínálatot. Sok mindenkori kedvenc filmem ebben az évben bemutatkozott a világnak, és ezek legtöbbjét a szakma hivatalos véleményezői is többnyire méltatták. Nagyon sok '94-es produkciót külön a toplistám összeállításához kerestem elő, hogy ezzel is korrektebb és teljesebb legyen a válogatás.
Kezdjük:
5.
Csupasz pisztoly 33 1/3
- Az utolsó merénylet
Megint egy vígjáték kapaszkodott fel a kedvenceim közé. A Csupasz Pisztoly-mozik is tisztán a poénhalmozásra épülnek, de nem úgy, mint az Ace Ventura: az nyers komédia, míg Frank Drebin krónikái zsarufilm-paródiák, bár nem konkrét filmeket, hanem egy zsánert figuráznak ki.
David Zucker elsőosztályú poénkészlettel vértezte fel mindhárom filmjét. Míg az 1. részben az angol királynő, a 2.-ban a Fehér Ház és a világipari bűnözés, addig itt a börtönprodukciók és az Oscar-gála kifigurázásai láttán kacagja magát csuklásig az ember! A 33 1/3-ban ismét szerepel mind a négy pozitív főszereplő, 1 percet se hagynak kihasználatlanul a készítők. És ha egy trilógia 3. részeként nézzük, méltó és fél szemmel drámai zárása is a néhai Nielsen legismertebb filmcsokrának.
4.
Leon, a profi
Nem tudom, Amerikában mekkora népszerűségnek örvend ez a mű, de francia és magyar berkekben nagy közönségkedvenc ez a darab. Jean Reno nemzetközi ismertségét, valamint az akkor még gyerek Natalie Portman karrierjét is a Leon, a profi alapozta meg.
A szófukar olasz bérgyilkos és az elárvult vadóc története rendkívül hangulatos, egyszerre ütős, életszagú és megható. Minden idők egyik leghatásosabb családgyilkosságát, illetve bérgyilkos- és árvalány-karakterét kapjuk meg, koronaként egy olyan főgonosszal, aki szerintem a néhai Heath Ledgernek is lehetséges inspirációt nyújtott. Aki Luc Bessontól időtálló produkciót akar látni, annak ezt javaslom, toronymagasan a legjobb munkája.
3.
Kosaras álmok
Ahogy a borítóról is lerí, 1994. nagy kritikuskedvence volt a Hoop Dreams. 3 fiatal filmkészítő kosárlabda-dokumentumfilmje, amely 2 chicago-i fekete tinédzser, Arthur Agee és William Gates életét követi fél évtizeden át.
Feketék lakta életközegről nem rémlik, hogy láttam volna ennél életszerűbb portrét képernyőn. Igen súlyos szociális, oktatás- és karrierügyi nehézségek közepette kell megfelelni a 2 főszereplőnek, és közben segíteniük kell összetartani a családjaikat az anyagi szegénység közepette. És ez a két család értelmes, lelkiismeretes emberekből ál, akik ugyanúgy törődnek egymással, és igyekeznek segíteni egymás előrejutását, mint bármelyik normális família.
Dokumentumfilmekről egy kicsit szerintem nehezebb írni, mint dokudrámákról vagy fikciós filmekről (ezért nem is írtam korábban egyről se). De a Hoop Dreams betonszilárd morális középponttal rendelkezik, fényezetlenül, tárgyilagosan, de megőrizve a személyességet - ugyanúgy, mint a legjobb-fajta drámák.
2.
A remény rabjai
Undorodom tőle, hogy a hazai szinkronok minden 2. film címét teljesen megmásítják, az itteni eset azonban nagybetűs KIVÉTEL. A "Shawshank-i megváltás" is jól hangzott volna, de "A remény rabjai" valahogy általánosabb érvényű, megkapóbb cím (azonkívül magyarosabb is).
Habozás nélkül Frank Darabont alkotásának adtam vona a Legjobb film Oscarját a Forrest Gumppal szemben. Stephen King számtalan regényéből készült moziadaptáció, de a legjobb és legnépszerűbb ironikus módon nem horrorfilm. Hacsak nem értelmezzük horrornak, hogy 20 évet ülsz egy fegyházban ártatlanul.
Morgan Freeman és Tim Robbins 2 eszes és szerfölött szimpatikus fickót alakítanak, akik minden igyekezetükkel próbálják egyrészt elviselhetővé tenni a raboknak a börtönéletet, másrészt őrizni a saját életkedvüket is, a rendszer asszimiláló pszichológiai hatásával szemben. Rengeteg szív tükröződik a film tónusáról, a befejezés pedig - míg egy sablonfilmben érzelgősnek hatna, addig itt - rendkívül érzelemgazdag és megható.
1.
Ponyvaregény
Valahogy igen sokáig, huszonéves korszakomig elkerült engem ez a csoda. Persze hozzám is eljutott a híre: az Interneten szinte minden mozifan imádja, filmesztéták hada szanaszét boncolta és elemezte, Quentin Tarantino-t pedig szinte hitchkock-i nimbusz öleli körül, mióta csak megrendezte a Ponyvaregényt.
Több különálló fejezet ravasz összefonódásából áll össze a cselekmény: bizarr, mégis színes és érdekes figurák között adódnak olyan hihetetlen helyzetek, hogy az ember nem tudja levenni róluk a szemét. Én legalábbis nem tudtam: döbbenetesen szórakoztató volt látnom ezeknek a figuráknak a ténykedését és sorsuk be-/kiteljesedését. A film felépítése összhangban mozog a mondanivalójával, atmoszférája bitangerős, a párbeszédek lehengerlőek, fülkényesztetően frissek. Nem beszélve a tökéletes színészgárdáról.
Ami viszont a legfontosabb, és errőL szerintem a film hívei is hajlamosak elfeledkezni: ez egy döbbenetes tanulságos film. Ahogy a Leon, a profi és A remény rabjai, itt is egy bűnös közegben valamely szereplő(k) feloldozást kap(nak) a sorstól, lehetőséget az élet(ük) újrakezdéséhez. Így paradox módon sokkal optimistább kicsengésű a történet, mint a durvább képek, amiket mutat. (Pl. a gyilkosságok és a szado-mazo jelenet.)
Nos, ennyi volt: a legkedveltebb filmjeim 1994-ből. Megértem azokat, akik hiányoltak róla olyan klasszikusokat, mint mondjuk Az Oroszlánkirály vagy A holló. De ha ez vigasz nyújt: konkrétan azt a kettőt sem tartom "rossz" vagy "ocsmány" alkotásoknak. (Azok a filmek majd később jönnek...)
Ha pedig valakinek kedve van saját listáját megosztani a kommentek között, örömmel fogadom. Hátha akad rajtuk olyan is, amit elkerülte a figyelmemet! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése