Tíztagú listát gyártani az év legjobb(nak tartott) filmjeiből idén is nehezebben ment, mint az ellentétpárjának az elkészítése. Nem mintha a rossz filmeket nem lehetne könnyebb félvállról venni, de a választék még a "nem elég jónak" vagy "gyengébbnek" tartott filmeket nem nézve is éppen elég terjedelmes.
Különösen a horrorfilmek műfajából jöttek 2018-ban elhibázott vagy egyszerűen csak dilettáns darabok - pl. Az apáca vagy új Halloween Jamie Lee Curtis-szel. Vígjátékokból pedig hát: minden évre jut legalább 2-3 olyan, aminek az értelmi hányadosától a felnőtt ember elsírja magát.
Az alábbi öt díszpinty tényleg az a csapat, amik elé a legnagyobb ellenállást kifejtve ültethetnének csak le, hogy újra végignézzem őket.
A legelső - gondolom - senkit nem fog meglepni:
5.
A Twilight rajongói nyúlványából kinőtt trilógia vége, ami kb. annyira izgalmas vagy erotikus, mint egy pöfögő szemétszállító kocsi. Nemcsak a történet nem létező, amivel az egész szoftpornó mivoltát próbálnák takargatni, de még maga a szoftpornó sem igazi benne; az egész a prűd testvillantgatásokról szól, önbecsülés és képzelőerő híján élő nők részére. Megkülönböztetni alig tudnám A sötét ötven árnyalatától.
Anastasia Steel immár Mrs. Grey-jé avanzsál, nászutazgat a szadomazo aranyifjú Christian-nel, de nem akarja az E-mail-címében szereplő nevét is megváltoztatni. Olykor pedig felbukkan vagy egy féldilis ex-szexpartnernő Chris előéletéből, vagy egy morci sértődött pasas. Ja! És Ana még mindig szereti, ha a párja megkötözi és elnáspángolja.
Teljesítmény, hogy szappanopera-sorozatok több érzelmi ingert és gondolatot tudnak kicsikarni, mint az 50 Árnyalat-széria. Egy olyan beteges, mérgező párkapcsolat kórképével adja el magát, amit pszichiátriai vészhelyzetként kellene példaként fölhozni szakkönyvekben. És vannak női olvasók/ nézők, akiknek ez az ópiuma - remélem, egyikükkel se kerülök közeli ismeretségbe!
Minden idők egyik legostobább filmhármasa, ami aljasul és ügyetlenül akar cselekményt lepárolni a nagy, terjengő semmiből.
4.
Szűzőrség
Szűzőrség
Teljesen elfeledkeztem a Szűzőrségről, a tavasz ügyeletes tinivígjátékáról; az agyam nyilván blokkolni próbálta az itteni idióta szereplők szövegeit és csoportos marhulásait. Egyetlen mozzanataként egy autó felborulása dereng, hogy mosolyt csalt az arcomra, minden mástól csak kényelmetlenül éreztem magam.
Három középsulis lány paktumot köt, hogy az érettségi bálon elveszítik a szüzességüket. Szüleik azonban rájönnek a titkukra, és összefognak, hogy meggátolják a dolgot. A suttyomban indított "mentőakció" azonban sorozatosan elakad...
Kényszeríteném a forgatókönyvírókat, hogy hangosan olvassák fel a cselekményvázat és a párbeszédeket felnőtt emberek előtt egy aulában, és figyeljék, hányan NEM röhögik ki vagy szidják le őket a "munkájukért". Ripacsos, irritálóan buta, fájóan nem vicces: a tizenéves korosztály "érettségi" szintjét sem üti meg, nemhogy a szüleikét.
3.
Mamma Mia! - Sose hagyjuk abba!
Mamma Mia! - Sose hagyjuk abba!
Biz' Isten összetörök valamit, ha ennek az ABBA-gyűjtőplatformnak is 3. részt gyártanak! Meryl Streep-el vagy nélküle, de olyan mértékig felszínes, buta, unintelligens, mesterkélt ez a két musical-produkció, hogy azt leírni is nehéz! Pontosan, mint az első Mamma Mia, a Sose hagyjuk abba! is csak egy szépen kinéző ürügy, hogy a szereplők 5-10 percenként valami dalslágert adjanak elő!
A papírmasé történetben újra Sophie Sheridan és az immár kimúlt anyja, Donna áriáznak fiatalkori élményeikről a napfényes tengerparton, jobbára férfiak kapcsán!
Én SZERETEK zenét hallgatni! És tisztelem, hogy minden embernek más-más a zenei ízlése! De ez a film KIKÉSZÍTETT a belepakolt, véget nem érő zeneszámaival (helyben vagyunk!) és a megjátszott, sekélyes életvidámkodásával. Semmi nem történik vagy hangzik el, ami ezt az életszemléletet megalapozná, a puszta tájképeken túl, amiket szintén buzgón mutogatnak benne.
A női és férfi karakterek továbbra is üres Barbie- és Ken-babák, akik két szám között valami színészetszerű bohóckodást adnak elő, ötéveseknek írt párbeszédekkel. Úgy éreztem, mintha egy életre meg akarnák velem utáltatni a romantikus témájú filmeket: mintha azokban csak az ilyen Mamma Mia!-k meg 50 Árnyalatok fejezhetnék ki, mik a mai fiatal nők álmai, elképzelései a párkapcsolatról, meg úgy en bloc az életről.
A női és férfi karakterek továbbra is üres Barbie- és Ken-babák, akik két szám között valami színészetszerű bohóckodást adnak elő, ötéveseknek írt párbeszédekkel. Úgy éreztem, mintha egy életre meg akarnák velem utáltatni a romantikus témájú filmeket: mintha azokban csak az ilyen Mamma Mia!-k meg 50 Árnyalatok fejezhetnék ki, mik a mai fiatal nők álmai, elképzelései a párkapcsolatról, meg úgy en bloc az életről.
2.
Szürke idegen
Magamnak kerestem a bajt, amikor rábukkantam a Szürke idegenre, és meg is találtam. Ez az eldugott sarokban parlagon heverő kis szemétdarab 1 vagy 2 tűrhető vizuális effekten kívül semmi értéket nem tartalmaz. Az emberek benne mintha mind agymosott zombik lennének - akár van épp a testükben földönkívüli kontrollféreg, akár nincs.
Szürke földönkívüliek már legalább a 40-es évek óta kapcsolatba lépnek időnként az emberrel. Egyikük egy csajba harci parazitát ültet, hogy kéziágyújával olyan kis dögöket keressen, amik emberekbe szoktak bújni. És aztán ténferegnek egyet.
Két sci-fi-horrort is a tavalyi év legjobban sikerült munkái közé taksáltam, így nem lep meg, hogy ellenpéldát is leltem. Ez a film egy értelmetlen, beleélhetetlen komposzt, egyetlen értelmes, céllal használt szál vagy logikus cselekedet sem lelhető föl benne. Simán el tudnám képzelni, hogy a rendező az Asylum-nak akarhatta eladni ezt a project-et, de még őket is zavarba hozta annak katyvaszfaktora.
1.
Anne
Ez a lepra horrorfilm egy stresszbomba volt nekem. Mintha a vászonról érkező letargiahullámokon ilyen kis, apró szilánkok utaztak volna, amik észrevétlenül bombázzák az ember idegsejtjeit, míg szegény el nem jut az öngyilkosság gondolatáig.
A mentálisan sérült, özvegy Anne kvázi teljesen elszakadt a külvilágtól, egyetlen öröme a hatalmas babakollekciója, amikben elvileg elhunytak lelkei lakoznak. Fia egy napon egy ápolónővel állít be, hogy segítségre legyen. De nem biztos, hogy csak Anne fejével nem stimmel minden...
Már lassan nem tudok jelzőt találni az ilyen lassú, csendes ál-művészfilmekre. Tömény apátia és lélekszívó értelmetlenség lengi be az egészet - gondolom "hangulatteremtés" címén. Ha a falvakban túlórázó közmunkásokat egyszercsak betaszigálnák a kamera elé, hogy színészkedjenek valamit, megkapnánk az itt látott néhány ember "alakítását."
Az Anne rád telepedik, és egy képzeletbeli kripta belsejébe zár be téged: se feszültség, se bármi emberi megnyilvánulás, csak téblábolunk egy kis házon belül és kívül - plusz az az émelyítő babafétis. Mindez pedig nekem épp elég arra, hogy 2018 legaljább csinálmányaként száműzzem az Anne-t a feledésbe.
Az Anne rád telepedik, és egy képzeletbeli kripta belsejébe zár be téged: se feszültség, se bármi emberi megnyilvánulás, csak téblábolunk egy kis házon belül és kívül - plusz az az émelyítő babafétis. Mindez pedig nekem épp elég arra, hogy 2018 legaljább csinálmányaként száműzzem az Anne-t a feledésbe.
Ennyi lett volna a véleményem a skála másik széléről: remélem, senkinek nem kellett pénzt kiadni bármely itt felsorolt film megnézésére mozikban, DVD-n vagy Blu-Ray-en. 2019-ben legalább annyi remake (Lion King, Dumbo, Aladdin, stb.) vagy folytatás (Lego-kaland 2., Star Wars Epizód IX., Bosszúállók - Végjáték) fog érkezni, mint tavaly: reméljük, alkotóik vi(he)ttek annyi gondolatot és szívet beléjük, hogy ne kössenek ki egy ehhez hasonló listán 1 év múlva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése