B O L D O G _ Ú J _ É V T I Z E D E T !
A 2019-es év több meglepetéssel is szolgált számomra. A nagy közönségcsalogató franchise-ok közül pont az nyerte el leginkább a tetszésemet, amelyre a legkevésbé számítottam (Avengers), a toplistám három tagjáról pedig csak a róluk való írás kapcsán tudtam meg, hogy egy-egy nemzetközi elismertségű filmfesztivál jelöltjei vagy akár nyertesei voltak. Ennek több húzóereje lett volna számomra egy ismeretlen mű megnézésekor, mint az Oscar-nak és a többi angol vagy amerikai díj-nak együttvéve.
A több száz tavaly bemutatott mozi- vagy tévéfilm közül mindössze kb. 60-65 művet csíptem el, és azok közül sem mindegyikről írtam blogos véleményt. Mindenképp pótolandó cikkalany lesz nálam januárban Brad Pitt közhelyes Naprendszer-bolyongós sci-fi-je, az Ad Astra, illetve a Star Wars-epizódvonal látványos összeomlásába manőverező Skywalker kora.
Az alábbi 5 alkotásért viszont nyugodt szívvel "tartom a hátamat", ha ajánlás kell valakinek:
5.
A musztáng
A musztáng
Egy minden mesterkéltség és extravagancia nélküli, egyszerű börtöndráma egy Roman nevű elítéltről, aki a világ és saját szemében is joggal bezárt, reménytelen cellatöltelék. Aztán talál valamit szűk kis vegetációjában, ami újra ráveszi, hogy erőltesse meg magát emberileg: egy makacs paripát kell megtanulnia kezelni, s ezzel közvetve saját zabolátlan természetét is formálni tanulja.
Csak a legszükségesebb történetkellékek vannak itt jelen, és pont ezzel ránt be teljesen. Semmi hatásvadászat vagy elcsépelt patetikusság, csak egy ember, aki erkölcsi mélypontról próbál összekaparni valami kis értéket az életének. Nagyon is sikerült megkedvelnem az emberi és állati főszereplőt is, illetve az előbbinek a terhes lányát a mellékszereplők közül. Valóságszagú, egyenes dráma.
Csak a legszükségesebb történetkellékek vannak itt jelen, és pont ezzel ránt be teljesen. Semmi hatásvadászat vagy elcsépelt patetikusság, csak egy ember, aki erkölcsi mélypontról próbál összekaparni valami kis értéket az életének. Nagyon is sikerült megkedvelnem az emberi és állati főszereplőt is, illetve az előbbinek a terhes lányát a mellékszereplők közül. Valóságszagú, egyenes dráma.
4.
A Bosszúállók - Végjáték
Amilyen felszínes zúzóvidámparknak tartom a Végtelen Háborút - vagy ha már itt tartunk, az első Avengers-mozit is -, a Végjáték végre engedte, hogy az emberség percei gyökeret verjenek az effektparádé közepette, és a történet valódi hajtóerejévé izmosodjanak. Világéletemben fütyülni fogok erre a "cinematic-universe"-divatra. De a 4 marveles ligafilm közül most először érdekelt is a szereplők sorsa és erőfeszítése, és az időutazás vén koncepcióját sem éreztem olyan elcsépeltnek, mint arra számítottam.
Szóval röviden: Scott Lang a kvantumzónában vészelte át, mikor Thamos a Végtelen Kövekkel kiirtotta a fél emberiséget. A vesztes Bosszúállók megmaradt tagjai az ő asszisztenciájával fognak hozzá egy vad tervhez, hogy átírják a közelmúlt történelmét, visszahozva az életbe az űrdiktátor földi áldozatait.
Ez az, ami a Star Wars Epizód IX.-nek jóformán esélye sem volt, hogy legyen: méltó, szereplőire rendesen odafigyelő, minden akció és fanservice mellett is szívből jövő búcsú egy sokrészes saga főhőseitől. Legalább 5 MCU-film összegyűlt most már, ami önmagában képvisel történeti értéket a szememben - és NEM egy szuperhős-bizsuvásár kavicsgyűjteményeként.
3.
Ford V Ferrari - Az aszfalt lovagjai
Ford V Ferrari - Az aszfalt lovagjai
Teljesen mindegy, hogy értesz vagy rajongsz-e a kocsikért: ez a film bárki számára szórakoztató lehet, és minden bizonnyal lesz is. Érdekes, személyes, lüktet a remek karakterjátéktól - elsősorban Christian Bale Ken Miles-a révén. A keményfejű profi pilóta és társa, Matt Damon Shelby-je saját bőrükön érzik, hogy pályájuk nagy kihívása mennyire csak üzleti homokozó a szponzoraiknak: velük éljük át a buktatók idegőrlését és a siker izgalmát a volán mögött.
Ugyanolyan felstilizált retro-hangulata van, mint a Volt egyszer egy Hollywood-nak Tarantinótól, csak ennek a tempója és története is sokkal feszesebben összefogott, a 2 és fél órás futamidő ellenére. December közepéig ezt szántam volna a lista 2. helyére, mígnem valaki beelőzte az élmezőnyben.
Ugyanolyan felstilizált retro-hangulata van, mint a Volt egyszer egy Hollywood-nak Tarantinótól, csak ennek a tempója és története is sokkal feszesebben összefogott, a 2 és fél órás futamidő ellenére. December közepéig ezt szántam volna a lista 2. helyére, mígnem valaki beelőzte az élmezőnyben.
2.
Élősködők
Élősködők
Koreai film még sosem férkőzött be az éves kedvenceim listájára. Társadalomkritikus művek nálam előnyből indulnak, és ha nem bagatellizálnak vagy bohóckodják el üzenetüket, akkor célba is érnek.
Kim Ki-taek csóró családja sunyi csalásra adja a fejét, hogy kitörjön az örök nélkülözésből: egy kacagtatóan naiv gazdag polgári famíliához bejuttatják Ki-taek fiát, Ki-woo-t, majd egyesével odahízelgik magukat a többiek is. Ám a kitúrt házvezetőnő visszajön, és az addig jól bevált stikli rémálommá válik a ház "szakképzett" új bejárói számára.
Muszáj megint QT-vel előhuzakodnom: kiszámíthatatlan légkör, sötét humor, eredeti párbeszédek, agyament szituk során át kanyargó cselekmény, érdekesen kétélű figurákkal és okosan használt brutális pillanatokkal. Az Élősködők (Gisaengchung) előbb csiklandozza a talpunkat, csak azért, hogy aztán enyhe sokkterápiában részesítsen minket. A való élet nem is olyan görbe tükre, ahol a szegények és gazdagok alig különböznek, mégis áthidalhatatlannak tűnik köztük a társadalmi szakadék.
Kim Ki-taek csóró családja sunyi csalásra adja a fejét, hogy kitörjön az örök nélkülözésből: egy kacagtatóan naiv gazdag polgári famíliához bejuttatják Ki-taek fiát, Ki-woo-t, majd egyesével odahízelgik magukat a többiek is. Ám a kitúrt házvezetőnő visszajön, és az addig jól bevált stikli rémálommá válik a ház "szakképzett" új bejárói számára.
Muszáj megint QT-vel előhuzakodnom: kiszámíthatatlan légkör, sötét humor, eredeti párbeszédek, agyament szituk során át kanyargó cselekmény, érdekesen kétélű figurákkal és okosan használt brutális pillanatokkal. Az Élősködők (Gisaengchung) előbb csiklandozza a talpunkat, csak azért, hogy aztán enyhe sokkterápiában részesítsen minket. A való élet nem is olyan görbe tükre, ahol a szegények és gazdagok alig különböznek, mégis áthidalhatatlannak tűnik köztük a társadalmi szakadék.
1.
Joker
"A legnagyobb hatású filmek Hollywood-ban mindig a meglepetéssikerek."
Gene Siskel
Egyszóval: mestermű! A hazudós fősodratú média mindenhogy nyomta víz alá a Jokert, amely mégis gumilabdaként tört fölfelé: kritikusok, közönség, díjak, bevétel tekintetében is sikertörténet. Todd Phillips képregénythrillere "alig" 55 millióből készült, és Kína duzzasztópiaca nélkül lett minden idők legtejelőbb R-besorolású (16+) mozija a maga bő milliárd $-os hozamával; egyetlen idei munka sem méltóbb erre a bravúrra, mint a Joker.
Arthur Fleck kényszerű nevetési rendellenésségben szenved. Szegény városi bohócként keresi kenyerét, akinek az amúgy is zsákutca élete, sőt elméje is kezd darabokra törni. Az örökké eltiport komikus romjaiból egy öntörvényű sorozatgyilkos kezd kalakulni, aki úgy mutatkozik be a TV-ben: "Tréfáló".
Ha tavalyi kedvencem, a Ne hagyj nyomot! a társadalom örök szabálybörtönéből való kivándorlásról szól, akkor a Joker arról, hogy e börtön hogyan őröl föl egy lelkileg kicsit is gyengébb átlagembert. Joker mi is vagyunk, és mi is teremtjük őt, mi, a magukat közömbössé tenni engedő "állampolgárok" (bérrabszolgák). A mentális elborulás finom folyamata ragyog Joaquin Phoenix érzékletes alakításából, ahogy egy ember rájön, hogy nemcsak élete, de puszta kiléte is hazugság. Igazi velős tragikomédia és katartikus élmény, méltán sorolják az évtized bajnok mozis alkotásai közé - velem egyetemben!
2020-ból nincs különösebben várt filmem, leszámítva Christopher Nolan Tenet-jét, mely nyáron érkezik majd a mozikba. A tavalyi év legrosszabb förmedvényeiről szóló rövid listám hamarosan érkezik, addig is: Good night!
[:-)
Arthur Fleck kényszerű nevetési rendellenésségben szenved. Szegény városi bohócként keresi kenyerét, akinek az amúgy is zsákutca élete, sőt elméje is kezd darabokra törni. Az örökké eltiport komikus romjaiból egy öntörvényű sorozatgyilkos kezd kalakulni, aki úgy mutatkozik be a TV-ben: "Tréfáló".
Ha tavalyi kedvencem, a Ne hagyj nyomot! a társadalom örök szabálybörtönéből való kivándorlásról szól, akkor a Joker arról, hogy e börtön hogyan őröl föl egy lelkileg kicsit is gyengébb átlagembert. Joker mi is vagyunk, és mi is teremtjük őt, mi, a magukat közömbössé tenni engedő "állampolgárok" (bérrabszolgák). A mentális elborulás finom folyamata ragyog Joaquin Phoenix érzékletes alakításából, ahogy egy ember rájön, hogy nemcsak élete, de puszta kiléte is hazugság. Igazi velős tragikomédia és katartikus élmény, méltán sorolják az évtized bajnok mozis alkotásai közé - velem egyetemben!
2020-ból nincs különösebben várt filmem, leszámítva Christopher Nolan Tenet-jét, mely nyáron érkezik majd a mozikba. A tavalyi év legrosszabb förmedvényeiről szóló rövid listám hamarosan érkezik, addig is: Good night!
[:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése