Top-5 legrosszabb film 2019-ből

Különös jelenség harapódzott el idén a nagy márkanevek között Hollywood-ban. Egyszer több ismert franchise-t mintha nyílt feminista-, vagy egyéb ún. "identitáspolitika"-hirdetéssé alakítanak át - ám olyan bugyuta, mégis erőszakos felhanggal, ami meg is értem, miért dühíti úgy az alternatív médiák filmkedvelőit. Főleg, ha egy-egy közkedvelt, ikonikus karaktert másítanak el / rombolnak le / áldoznak fel cinikusan (pl. Luke Skywalker-re mindhárom eset igaz volt Rian Johnson notórius The Last Jedi-jában). 

Három ilyen is bejutott ide három különböző filmes zsánerből a Legrosszabb idei filmélményeim listájára. 

És most:

"Let's start this party with a bang!"

5.

Terminátor: Sötét Végzet

ELSŐ dolog, amit ez a hibrid szarzombi művel, hogy rögtön az elején egy random T-modell jön a semmiből, és beleereszt hármat a T2-s (!) John Connorba. Majd elsétál a strandon, miután a kölyök kimúlt, mint valami paródiában. Aki ezt a forgatókönyvbe írta, annak a kezébe kellett volna az a tripla >Bang!< !

És innéttől a T6 semmi több, mint jojó az unalmas másolás és érdektelen akció között: A kitörölt Skynet helyett egy Legion nevű béna Skynet-klónt kapunk - hasonlóképp, ahogy az Első Rend is csupán egy Tesco-gazdaságos Birodalom -, és csupa tökös, de üres G. I. Jane-akciófigura "harcol" a férfiszörnyetegek között, a teljesen mássá átírt jelenben és jövőben. A nyitott zárás pedig éppolyan kétszínű, folytatást kicsikarni vágyó, ahogy azt várni lehet a céges Hollywood-tól. Szegény Linda Hamilton csak a neve és arca miatt van itt; remélni akarom, hogy őt meg Schwarzit becsapták a sztorit részleteiről, míg alá nem írták a szerződést.

Eddig se, ezután sem vagyok hajlandó 1 sorozatgyártmányt sem ebből az évezredből érvényesnek tekinteni, ha a címe "Terminátor"! Két filmből áll az igazi mozilegenda, miként a Star Wars-saga is csupán 2 trilógia története (bár nekem kimondottan tetszik még a VII. Epizód is). Az eddigi "részek" legalább próbálták tiszteletben tartani az alapművet és Az Ítélet Napját, a Sötét Végzet azonban a nyílt arcba hugyozása Cameron dilógiájának!

4.

Charlie angyalai (2019)

Újabb "woke"-femináci kirakatmozi, amit ezúttal még femináci színész-író-rendező is irányított. Elizabeth Banks reboot-ja az év egyik nagy kasszabukfencét produkálta tavaly, és teljesen méltán! Banks egy sterilizált, csili-vili reklámklipet nyomott tele ellenszenves női és semmilyen férfi figurákkal, akiket úgy mozgat a fecni sztoriban, mint egy frusztált gyerek a megunt Barbie- és Ken-babáit.

A TV-sorozat egyetlen főbb férfikarakterét - mármint az örök háttérkoponya Charlie-n kívül -, John Bosley-t főgonosszá tették, vezetéknevéből pedig nőkre is testálható Caesar-titulust csináltak - ahogy a IX. Epizód tette a Skywalker-névvel (esküszöm, utoljára huzakodok itt elő a Star Wars-szal…) Ráadásul olyan kaliberű színész rekedt e szerepben, mint Sir Patrick Stewart, aki először játszhat egy filmben névrokonával a Twilight-ból. Ennyi számomra a film jellegzetessége: semmi több, mint bóvli férfigyűlölő rejtjelezés az egyre politikasulykolóbb Álomgyárból.

Ha ez is folytatás kap, mint a Cameron Diaz-ékkal készült korábbi trágya, úgy minden honlapon, amit csak érek, bojkottra szólítok föl ellene!

3.

Sebek

Gyilkos mobiltelefon cserkészi be legkevésbé sem érdekes áldozatát a Sebekben. Ez kell, hogy legyen az év legdöglesztőbb unalompiramisa:

• a történet egymondatos agyrém; 
• feszültség, mint olyan, nem is létezik benne; 
• mintha kómásra szívták volna magukat a színészek LSD-vel;
• teljes céltalanság süvölt végig az egészből. 

A főszereplő pultos irritálóan semmilyen volt, a barinőjével és a kretén haverjával egyetemben: eleinte még drukkoltam is a halálukért, de a filmnek még ezt a balfélről jött izgalmat is kiölte belőlem, mielőtt véget ért volna. Konkrétan nincs befejezése ennek a baromságnak: összehordanak hetet-havat arról, hogy a fickónak eleve kiüresedett az élete és lelkülete, ezért ideális áldozatjelölt a különös átoknak, amely a végén feltehetően végre megváltja őt a szenvedésétől.

2019-ben egy másik horrorral is összeakadtam, ahol elátkozott technikai újdonság vadászott fiatalember(ek)re. De míg a Halálod appja legalább úgy csinált, mintha feszültséget csiholna a hideg kövön, a Sebek nem is próbálkozik: ez a film altatógáz, színtelen, szagtalan illat, ami után életuntan és depressziósan térünk magunkhoz.

2.

Fekete karácsony 

Még a legszigorúbban üzletcentrikus iparág-terület is fölfoghatná, hogyha valami nem működik, ne erőltessék! Ezt a sekélyes és hazug nőhatalmi pop-kultúr-üzengetést rendre belefecskendezik fősodratú mozikba, tettetve, hogy ettől lesz releváns, modern, újító szellemű a számtalan remake-ük és szériagyártmányuk.

2019. talán legnyíltabban férfidémonizáló munkája a Fekete Karácsony: papíron egy 70-es évekbeli horror már második újrafeldolgozása, valójában hangos cégtábla a "toxikus fehér férfiak" ellen, akiknek a gonosz szektája irányít mindent a kollégium hátterében. Simán hívhatnánk ezt Horrorra akadva 6.-nak mindaz alapján, amit belehajigáltak:

• paródiába való veszélyforrás, 
• kézbalkezesen újrahasznosított közhelyek, 
• propaganda-szócső női szereplők, 
• ezer sebből vérző történettorzó. 

Szavamra: amatőr filmesek 100 $-ból okosabb horrort tudnának csinálni, mint ez! Sophia Takal, Elizabeth Banks és a többi "woke" rendezőhölgy pedig felőlem ízekre cincálhatják egymást a képmutató, ellenszenvkeltő ideológiájukkal!

1.

Macskák

Az a valami, ami miatt nem decemberben tettem közzé a Top-5-ös listámat. Tudni akartam, tényleg olyan katasztrófa-e, mint azt mondják. És hát... e-eléggé-igen-nagyon-teljesen az. Tömény öngyűlölet volt a reakcióm, miután végigszenvedtem ezt az antifilmet. Nem, nem túlzok: a Macskák minden rusnya porcikáján érezni, hogy ez így színpadra szabott alapanyag, ami esze ágában sem volt a készítőknek a mozgókép nyelvére fordítani.

Külön dühítő egy pocsék produkciónál, amikor neves színészek és/vagy popsztárok elkötelezetten játszanak, és ezzel még nevetségesebbé teszik az amúgy is kínos összképet. Történetről ne is álmodjunk: az egész egy nonsztop, rettenetesen hamis táncfesztivál, rossz ránézni, fájó hallgatni, kínzó nyomon követni. Nem változtat ezen, ha esetleg később finomítanának a CGI-effekteken: egy hatalmas rakás hangos macskaürülék feljavított képminőségben is egy hatalmas rakás hangos macskaürülék marad.

Ennyi volt: a szemetek szemete, a leggyúlékonyabb filmek 2019.-ből. És innéttől kezdve, ha megint femináci sulykolásokat fedezek föl egy filmben valódi történet, szereplők és mondanivaló helyett, zsigerből káromkodni fogok, meg sem próbálva bárhogy igazolni ezeknek a stúdióknak az agyhalott politikai szignózását!

Top-5 legjobb film 2019-ből

 B O L D O G _ Ú J _ É V T I Z E D E T ! 

A 2019-es év több meglepetéssel is szolgált számomra. A nagy közönségcsalogató franchise-ok közül pont az nyerte el leginkább a tetszésemet, amelyre a legkevésbé számítottam (Avengers), a toplistám három tagjáról pedig csak a róluk való írás kapcsán tudtam meg, hogy egy-egy nemzetközi elismertségű filmfesztivál jelöltjei vagy akár nyertesei voltak. Ennek több húzóereje lett volna számomra egy ismeretlen mű megnézésekor, mint az Oscar-nak és a többi angol vagy amerikai díj-nak együttvéve.

A több száz tavaly bemutatott mozi- vagy tévéfilm közül mindössze kb. 60-65 művet csíptem el, és azok közül sem mindegyikről írtam blogos véleményt. Mindenképp pótolandó cikkalany lesz nálam januárban Brad Pitt közhelyes Naprendszer-bolyongós sci-fi-je, az Ad Astra, illetve a Star Wars-epizódvonal látványos összeomlásába manőverező Skywalker kora. 


Az alábbi 5 alkotásért viszont nyugodt szívvel "tartom a hátamat", ha ajánlás kell valakinek:

5.

A musztáng

Egy minden mesterkéltség és extravagancia nélküli, egyszerű börtöndráma egy Roman nevű elítéltről, aki a világ és saját szemében is joggal bezárt, reménytelen cellatöltelék. Aztán talál valamit szűk kis vegetációjában, ami újra ráveszi, hogy erőltesse meg magát emberileg: egy makacs paripát kell megtanulnia kezelni, s ezzel közvetve saját zabolátlan természetét is formálni tanulja.

Csak a legszükségesebb történetkellékek vannak itt jelen, és pont ezzel ránt be teljesen. Semmi hatásvadászat vagy elcsépelt patetikusság, csak egy ember, aki erkölcsi mélypontról próbál összekaparni valami kis értéket az életének. Nagyon is sikerült megkedvelnem az emberi és állati főszereplőt is, illetve az előbbinek a terhes lányát a mellékszereplők közül. Valóságszagú, egyenes dráma.

4.

A Bosszúállók - Végjáték

Amilyen felszínes zúzóvidámparknak tartom a Végtelen Háborút - vagy ha már itt tartunk, az első Avengers-mozit is -, a Végjáték végre engedte, hogy az emberség percei gyökeret verjenek az effektparádé közepette, és a történet valódi hajtóerejévé izmosodjanak. Világéletemben fütyülni fogok erre a "cinematic-universe"-divatra. De a 4 marveles ligafilm közül most először érdekelt is a szereplők sorsa és erőfeszítése, és az időutazás vén koncepcióját sem éreztem olyan elcsépeltnek, mint arra számítottam.

Szóval röviden: Scott Lang a kvantumzónában vészelte át, mikor Thamos a Végtelen Kövekkel kiirtotta a fél emberiséget. A vesztes Bosszúállók megmaradt tagjai az ő asszisztenciájával fognak hozzá egy vad tervhez, hogy átírják a közelmúlt történelmét, visszahozva az életbe az űrdiktátor földi áldozatait. 

Ez az, ami a Star Wars Epizód IX.-nek jóformán esélye sem volt, hogy legyen: méltó, szereplőire rendesen odafigyelő, minden akció és fanservice mellett is szívből jövő búcsú egy sokrészes saga főhőseitől. Legalább 5 MCU-film összegyűlt most már, ami önmagában képvisel történeti értéket a szememben - és NEM egy szuperhős-bizsuvásár kavicsgyűjteményeként. 

3.

Ford V Ferrari - Az aszfalt lovagjai

Teljesen mindegy, hogy értesz vagy rajongsz-e a kocsikért: ez a film bárki számára szórakoztató lehet, és minden bizonnyal lesz is. Érdekes, személyes, lüktet a remek karakterjátéktól - elsősorban Christian Bale Ken Miles-a révén. A keményfejű profi pilóta és társa, Matt Damon Shelby-je saját bőrükön érzik, hogy pályájuk nagy kihívása mennyire csak üzleti homokozó a szponzoraiknak: velük éljük át a buktatók idegőrlését és a siker izgalmát a volán mögött.

Ugyanolyan felstilizált retro-hangulata van, mint a Volt egyszer egy Hollywood-nak Tarantinótól, csak ennek a tempója és története is sokkal feszesebben összefogott, a 2 és fél órás futamidő ellenére. December közepéig ezt szántam volna a lista 2. helyére, mígnem valaki beelőzte az élmezőnyben.  

2.

Élősködők

Koreai film még sosem férkőzött be az éves kedvenceim listájára. Társadalomkritikus művek nálam előnyből indulnak, és ha nem bagatellizálnak vagy bohóckodják el üzenetüket, akkor célba is érnek. 

Kim Ki-taek csóró családja sunyi csalásra adja a fejét, hogy kitörjön az örök nélkülözésből: egy kacagtatóan naiv gazdag polgári famíliához bejuttatják Ki-taek fiát, Ki-woo-t, majd egyesével odahízelgik magukat a többiek is. Ám a kitúrt házvezetőnő visszajön, és az addig jól bevált stikli rémálommá válik a ház "szakképzett" új bejárói számára.

Muszáj megint QT-vel előhuzakodnom: kiszámíthatatlan légkör, sötét humor, eredeti párbeszédek, agyament szituk során át kanyargó cselekmény, érdekesen kétélű figurákkal és okosan használt brutális pillanatokkal. Az Élősködők (Gisaengchung) előbb csiklandozza a talpunkat, csak azért, hogy aztán enyhe sokkterápiában részesítsen minket. A való élet nem is olyan görbe tükre, ahol a szegények és gazdagok alig különböznek, mégis áthidalhatatlannak tűnik köztük a társadalmi szakadék. 

1.

Joker

"A legnagyobb hatású filmek Hollywood-ban mindig a meglepetéssikerek."

Gene Siskel

Egyszóval: mestermű! A hazudós fősodratú média mindenhogy nyomta víz alá a Jokert, amely mégis gumilabdaként tört fölfelé: kritikusok, közönség, díjak, bevétel tekintetében is sikertörténet. Todd Phillips képregénythrillere "alig" 55 millióből készült, és Kína duzzasztópiaca nélkül lett minden idők legtejelőbb R-besorolású (16+) mozija a maga bő milliárd $-os hozamával; egyetlen idei munka sem méltóbb erre a bravúrra, mint a Joker.

Arthur Fleck kényszerű nevetési rendellenésségben szenved. Szegény városi bohócként keresi kenyerét, akinek az amúgy is zsákutca élete, sőt elméje is kezd darabokra törni. Az örökké eltiport komikus romjaiból egy öntörvényű sorozatgyilkos kezd kalakulni, aki úgy mutatkozik be a TV-ben: "Tréfáló". 

Ha tavalyi kedvencem, a Ne hagyj nyomot! a társadalom örök szabálybörtönéből való kivándorlásról szól, akkor a Joker arról, hogy e börtön hogyan őröl föl egy lelkileg kicsit is gyengébb átlagembert. Joker mi is vagyunk, és mi is teremtjük őt, mi, a magukat közömbössé tenni engedő "állampolgárok" (bérrabszolgák). A mentális elborulás finom folyamata ragyog Joaquin Phoenix érzékletes alakításából, ahogy egy ember rájön, hogy nemcsak élete, de puszta kiléte is hazugság. Igazi velős tragikomédia és katartikus élmény, méltán sorolják az évtized bajnok mozis alkotásai közé - velem egyetemben!  
 


2019-től tehát ezek voltak a legértékesebb ajándékok, melyeket kaptam. Ha valaki ismer más filmkiválóságot tavalyról, ossza meg velem kommentben, és hátha "kitúrja" majd az eddigi listalakók valamelyikét... 

2020-ból nincs különösebben várt filmem, leszámítva Christopher Nolan Tenet-jét, mely nyáron érkezik majd a mozikba. A tavalyi év legrosszabb förmedvényeiről szóló rövid listám hamarosan érkezik, addig is: Good night! 
                           [:-)