2019 már beköszöntött egy ideje, úgyhogy minden rendszeres filmbújónak - mint jómagam - bőven időszerű listát összedobnia róla, mik voltak a 2018-as év (számára) legjobb és legrosszabb hozományai ettől a máig kurvulófélben lévő iparágtól.
Az írás közzététele idején kapásból tudok hangos tavalyi sikerprodukciókat, amik tavaly sajna kimaradtak a toborzásból.
De nem kell aggódni: kántálom ilyenkor, hogy ha pótoltam egy filmet, és őszintén tudom kimagasló munkának találtam, azt jó eséllyel még egy ilyen szűk, alig 5 fős toplistába is odabiggyeszthetem.
Szerkesztőségek, vagy akár más solo-bloggerek ezt biztos szakszerűbben oldják meg, de így talán legalább kevésbé lesz rugalmatlan ennek a bloggernek a véleménye.
Rövid összefoglaló indul:
5.
Megsemmisítés
Okos, provokatív és kimondottan e két tulajdonsága révén feszült sci-fi-horrort gyakran egyszer se kapunk egy moziév kínálatából. Erre 2018-ban kettővel is összeakadtam, és nagyon élveztem nézni őket, de még inkább elgondolkodni róluk. (bizonyítékként a másikat még följebbre raktam a listán.)
A biológus Lenát beszervezik egy kutatóexpedícióba, melynek célja egy furcsa burokszerű képződmény által fedett terület felderítése, ahol elváltoztak az élőlények fizikai tulajdonságai. Ám az 5 fős nőcsapat kapcsolata a külvilággal megszakad, és a zóna klímája elkezd babrálni az alapviselkedést, a gondolkodást szabályozó kémiai folyamataikkal.
Bátor kérdéseket tesz föl témájáról az Annihilation. Főleg abban, hogy az emberi tudat több-e egy DNS-programnál, van-e igazi határ a biológiánk és a "személyiségünknek" nevezett valami közt? A kettős rettegés légköre, hogy mi vár egy olyan út végén, ahol közben nem tudni, mi magunk mivé változhatunk apránként, nagyot dobott nekem az élményen. Pompásan álmodták meg ezt az édenkertnek látszó rémálmot, az egész csendes, nem próbál hamis hang- vagy látványrásegítéssel reakciót kicsikarni a nézőből - legalábbis, amíg a titok nyitjához nem érünk.
2.
A történet
Ellenérzéssel ültem le megnézni A történet c. pszichológiai drámát Jennifer Fox-tól: egy ma divatos téma elcsépelt meglovaglásának gondoltam (annak, hogy egyre több filmsztár tárja föl, hogy egykor szexuális zaklatták /molesztálták őt). De szó sincs cukormázról vagy hatásvadászatról: a film komolyan áll a témájához, kifinomultan vezeti le a fő karakter magánnyomozását, akit Laura Dern remek aprólékossággal tölt meg érzülettel.
Az egyetemi tanár Jennifer keze ügyébe kerül egy régi sulis levele, ami arra ösztökéli, hogy előássa múltjának egy homályos fejezetét. Lassan ráébred, hogy készakarva temette el emlékét arról, amint egy általa bálványozott nő és az élettársa csúnyán kihasználták őt 13 évesen.
Imádtam sztorinak a folyamatosságát, hogy mennyire ügyesen alapozzák meg Jennifer hozzáállásának változását. Viszonylag gyakran találni olyan drámát vagy családi filmet arról, hogy egy átlagember kilép a komfortzónájából, hogy feltárjon valami kellemetlen titkot a múltjával kapcsolatban. De ilyen éretten nem sokuk kommunikálja le, mennyi önvizsgálattal jár ez, és hogy korántsem mindenki hajlandó ennyire áttúrni a lelki szennyesét. Ügyesen rendezett és tanulságos.
3.
Újraindítás
Most jön a másik sci-fi-horror a tavalyi termésből, ami pozitív csalódás volt nekem. Okos forgatókönyv, érdekes tudományos-fikciós ötletek, csavaros nyomozás, rideg atmoszféra, szokatlan, de indokolt stílus az akciójelenetek beállításában. Egy olyan filmvégi leleplezéssel megkoronázva, ami vetekszik A hatodik érzék nagy végső sztoricsavarjával.
Grey-t, a technofób autószerelőt egy ismeretlen valaki egyetlen éjszaka alatt tönkreteszi, elrabolva őt és feleségét, utóbbit meggyilkoltatva, őt magát pedig lebéníttatva. És mikor egy műtét során egy második agyként működő mozgatóchip-et kap a gerincébe, kiderül, hogy a chip önálló gépi tudattal bír, így Grey többé nem ura az életének, de még a saját bosszúhadjáratának sem.
Leigh Whannell nevét legtöbbször az első Fűrészhez köti a filmes köztudat, de előttem ezzel az alkotással bizonyította be a tehetségét. Nemcsak rettegésérzetet tudott itt átadni nekem, de el is tudott gondolkodtatni, és e kettő egymást segítve emeli a filmet 2018 legjobbja közé.
2.
Örök tél
Ahhoz képest, hogy már kiütést kapok a II. világháború témakörétől, egyes magyar kezek, mint Szász Attila és Köbli Norbert még mindig találtak benne olyan eldugott sarkokat, ahonnét egy átélhető, komoly dráma anyaga összeszedegethető. Az Örök tél nem éri be a nyomasztó témájával, nem a munkatábor külsőségeivel és csöpögős szenvedésmaratonnal csikar ki reakciót a nézőből, hanem azzal, ami az ott élő főszereplő fejében változik meg.
1944 végén egy magyarországi faluból robotmunkára hurcolnak egy csomó nőt a Szovjetunióba. A családos Irén is így kerül a külvilágtól elzárt létesítménybe, ahol egy helyi tiszt, Rajmund megmutatja neki, hogyan élje túl a keserves ittlétet. Kényszerű magányukban viszony jön létre a két múltját feladott ember között.
Amit a legjobban dicsérek az Örök télben, hogy képes megfogni az átlagember mentalitását és értékrendjét, láttatni annak változását szélsőséges elszigeteltségben - mindenféle látványtrükk nélkül. Elgondolkodtatott a dilemma, amivel Irén a rabság alatt, majd évekkel később utána szembesült. Mennyire maradsz ember, ha meg kell fosztanod magad épp az emberségtől, a reménytől, a kötődés képességétől? És ha a rabság végén választanod kell a hajdani, elszakadt életed és az új kötelék között, melyiket ítéled fontosabbnak, hogy folytathasd?
1.
Ne hagyj nyomot!
Meg is érkeztünk: 2018-nak az a filmje, ami a legnagyobb értéket képviseli a szememben, és ami emberként a legjobban megérintett. Hiába ráérős tempójú, hiába lehet bőven ismerős az alapszituáció - kint az erdőben élni, távol a mai társadalom megkötéseitől -, sose ferdít, sose démonizál. Soha nem próbálja bagatellizálni vagy klisékkel körülírni a két főszereplő nehézségeit, problémájuk természetét.
A veterán Will-t és tinédzser lányát, Tomot kitessékelik a hatóságok a parkbéli szállásukról. És bár igyekeznek hasonló körülményeket biztosítani nekik, az alkalmazkodás önmagában tehernek bizonyul számukra, és megérleli, hogy ismét kitörjenek a "modern élet" sémájából. Kitörni, de hova...?
Tökéletesen érezteti Debra Granik a "civilizált élet" terheitől szabadulás lelki igényét, ami Ben Foster és Thomasin McKenzie karakterét belülről hajtja. Tudnak alkalmazkodni, tudják, milyen életet akarnak, de hogy ez pontosan hol, hogyan ölt testet, abban csak a megérzésük adhat támpontot. Az apa lánya pedig az egyik legkifinomultabb, legészrevétlenebb jellemgyarapodáson megy keresztül, amit az elmúlt pár évben szerencsém volt látni. A Ne hagyj nyomot! bármelyik korosztálynak ajánlható, és nálam simán 2018 legjobb produkciója.
Ők lettek volna tehát az "elit": legközelebb közzéteszem, kik voltak az én olvasatomban a "sereghajtók" a tavalyi esztendő palettájáról.
"A megsebzett galamb és a szökőkút" c. vers ugrik be nekem Grey és Steele párosáról. No nem holmi művészi érték miatt, hanem mert kb. annyi a kémia köztük, mint a két objektum között: 
